„Kereken egy éve találkoztunk először Puszival. Előre szóltak, hogy majdnem teljesen vak, az meg a képen is látszott, hogy borzalmas állapotban van. De amikor meghallotta a nevét, szó szerint repült felénk a hatalmas füleivel – neki a kerítésnek. Azt már nem látta.
Persze már ebben a pillanatban eldőlt, hogy örökbe fogadjuk. (A férjem szerint már akkor, amikor megláttuk a fényképét, amin Puszi volt a világ legszomorúbb kiskutyája. Lehet, hogy igaza van.) Puszi csupa seb volt, itt-ott teljesen kopasz, a fülei karfiolosra voltak sebesedve, a szeme gennyes, a mellbimbói keményre dagadva. Isten tudja, meddig kóborolhatott az utcán, miután a szaporító kihajította, de annyira büdös volt szegény, hogy a kabátom, amiben ölbe vettem, a kocsit is bebüdösítette hazafelé. De akkor már nem érdekelt. Mert a gondozó belerakta Puszit az ölembe, ő pedig két percen belül összegömbölyödve aludt, mint egy kiscica. Ki tudja, mióta először nyugodott meg.
Következő héten is mentünk meg azután is, és ugyanaz történt: Puszi ölbe, két perc múlva alvás. Volt, hogy egy órán át nem moccantam, nehogy felébresszem. Ez a szokása azóta is megmaradt: bújik, kucorodik, szinte dorombol.
Nem magyaráznám agyon a dolgokat, a képeken ott van minden. Bal oldalon a világ legszomorúbb kiskutyája, akit az ég tudja, hányszor császároztak, vertek, éheztettek és eldobtak, amikor a súlyos allergiája kiderült. A jobb oldalon meg ott van a boldog Puszi, aki mindig is lehetett volna, akinek mindig is lennie kellett volna. Ez a két kép jusson eszedbe, ha az olcsó „fajtiszta” kutyák hirdetéseit lesed a neten, és csomagtartóból akarsz „okosba” kutyát venni. Nézd meg jól a bal oldali fotót, és tudd, hogy ez az ára a te olcsó kutyádnak.
A kutyatartás felelősség, de nincs csodásabb dolog, mint visszaadni egy állatnak a nyugalmat, a biztonságot és az emberekbe vetett hitét. Önkéntesek tucatjai keményen dolgoznak nap mint nap, hogy jóvátegyék, amit a pénzhajhász emberek tönkretesznek… …Ha teheted, menj, simogasd, sétáltasd a menhelyi állatokat – neked nem kerül pénzbe, de nekik elmondhatatlanul sokat jelent.”
forrás: Csepelyi Adrienn